Színházi Kritikusok Céhe

A színikritikusok szakmai szervezetének honlapja

Budai Katalin

Budai Katalin (1953–2013)

1953. december 31-én született Budapesten. Az ELTE BTK magyar–angol szakán végzett, majd az egyetem esztétika tanszékén és a Színházi Intézetben elvégzett tanulmányi során doktori címet szerzett. Az Akadémiai Kiadó szerkesztője lett, ezzel párhuzamosan irodalmi és művészeti írásokat publikált. 1975-ben a Színház folyóiratban jelent meg az első írása. 1986-ban adták ki Maugham világa című kismonográfiáját. 1988-tól a Film Színház Muzsika című hetilap munkatársaként dolgozott, majd a Magyar Napló kritikai rovatának vezetője lett. 1998–2000 között a Frankfurti Könyvvásár magyar részvételének szervezője, 2000-től a kulturális tárcák irodalmi ügyekért felelős köztisztviselője, főmunkatársa. Rendszeresen szerzője volt a Criticai Lapoknak és a Kritikának, a Litera irodalmi portálnak. 2013. szeptember 9-én autóbalesetben vesztette életét.

A színikritikusok nevében Dömötör Adrienne és Rádai Andrea búcsúztak kollégánktól a temetésén, 2013. szeptember  27-én a kispesti Munkás Szent József templomban:

Néhány héttel ezelőtt volt a színikritikuscéh harminchárom éve szokásos díjátadója, ahol Kata már csak a szavazataival lehetett jelen. Alig felfogható hiányára egy mosolygós fényképe emlékeztetett, s alatta a dátum jelölte a megmásíthatatlant.

Visszatekintve a korábbi évekre, megannyi szavazatára, kirajzolódni látjuk színházi ízlését. Kritikáiba belelapozva pedig szinte mindent megtudhatunk a színházi alkotáshoz való viszonyáról.

Egy interneten megjelent naplórészletében ezt írta: „Nekem színházba menni munka, mióta először (…) megírtam az első ilyen tárgyú írásaimat. Nem a kikapcsolódás vagy esztétikai élvezet terepe, hanem egy folyamat, aminek hol erőteljesebben, hol halványabban, egyszer a részévé váltam, és ezt valamilyen szinten kondícióban tartom, az eseményeket követem.” Mi, kollégái, mindig azt láttuk, hogy kifogyhatatlan energiákkal, fáradhatatlanul igyekezett mindenhol ott lenni: Budapesten, vidéken, a határokon túl; előadásokon és más, színház körüli eseményeken egyaránt. Az a fajta kritikus volt, aki mindig mindenben az értéket, a szerethetőt keresi, és törekszik továbbadni. Aki akkor örül, ha valami addig felfedezetlen kincset talál, vagy egy alkotás megközelítésének új szempontjára bukkan.

Számos lapnak dolgozott színikritikusként: többek között az azóta legendássá vált Film, Színház, Muzsikának (majd később a lap rövid időre újjáéledő változatának, a Film, Színház, Muzsika, Televíziónak), a Színháznak, az Iskolakultúrának, a Kritikának, a Criticai Lapoknak, a litera.hu-nak. A (korai) Magyar Naplónál ő szerkesztette a kritikai rovatot. Kettős szakmai identitással élt, hiszen jelenléte legalább ennyire meghatározóvá vált a kortárs magyar irodalmi kultúrában is: interjúkat, tanulmányokat publikált, szerkesztett, programokat szervezett, és hosszú évekig volt a minisztérium irodalmi referense.

Sokan, sokfelé dolgoztunk vele együtt. Nyitott, figyelmes és együttműködő munkatársnak ismertük. Közvetlen, kedves és érdeklődő embernek; akivel könnyű, szinte magától értetődő dolog volt összebarátkozni. Némely barátságnak azután irodalmi lenyomata is keletkezett.

Egy közel húsz évvel ezelőtti színházlátogatásunkat több órás buszút előzött meg, amelyen kollégák kisebb csapata vett részt. Kata a “régi ismerősnek” kijáró természetességgel telepedett le a szomszédos ülésre — holott addig alig néhányszor találkoztunk, akkor is csak futólag és munkaügyekből kifolyólag. Temesváron már jóbarátokként szálltunk le a buszról. A rákövetkező héten pedig, amikor Kata írta a Magyar Napló című lap soros naplójegyzetét, az esemény meg is örökíttetett. Egyszerre szívet melengető és nagyon keserű ezt az írást most újraolvasni. [D. A.]

Kata leírta a számomra egyik legkedvesebb közös élményünket is. Több mint két éve egy gyönyörű, tavaszi délutánon együtt beszélgettünk a közönséggel és az alkotókkal egy színházi előadásról, majd a jól végzett munkától felöltődve leültünk a szabadban. Akkor ő elsőként észrevételezte éppen domborodni kezdő pocakomat, s az örömhírt továbbadta a Litera webnaplójában is. Azt az oldalt kinyomtattam, és egy dobozban őrzöm, amelybe a lányomnak szánt emlékeket gyűjtöm. Nagy fájdalommal tölt el, hogy Kata a teljes családomat, a második lányomat már nem ismerheti meg. [R. A.]

Alábbi, belső életéről árulkodó, megrendítő sorait is a Literán olvashattuk: „Minden nap ilyen vagy ilyenebb, lidércnyomások és eufóriák közt, bármikor bármelyiket felszólításra felidézem.” Felénk, barátai és kollégái felé leginkább megoldásokat kereső optimizmusát és az örömöt sugározta. Ez is nagyon fog nekünk hiányozni.

Egy hozzászólás to “Budai Katalin”

  1. […] Budai Katalin (2013-ban elhunyt) […]

 
%d blogger ezt kedveli: