Színházi Kritikusok Céhe

A színikritikusok szakmai szervezetének honlapja

  • Reklámok

Posts Tagged ‘miskolci nemzeti színház’

Elüti-e a Prozorov lányokat a vonat? – Kritikus óra Miskolcon a Három nővér után

Posted by papptimea - 2018. december 23.

A Kritikus óra a Színházi Kritikusok Céhének beszélgetéssorozata, amelynek keretében azelőadások után, egy-egy kritikus vezetésével a nézők az előadás alkotóival és színészeivel beszélgethetnek. A Miskolci Nemzeti Színházban a Három nővér előadása után azonban nem egy, de hat kritikus ült a színpadon Rusznyák Gábor rendezővel. És arra, aki azt hiszi, egy klasszikusan 7-től 10-ig tartó előadás után, pláne egy hóeséssel nehezített estén vidéken nem maradnak érdeklődő nézők, az élet rácáfol.

Három nővér – Miskolci Nemzeti Színház (fotó: Éder Vera)

Minden felvonás más-más korban játszódik, a 80-as évektől kezdve haladunk visszafelé az időben, a zárlat viszont egy nagy ugrás előre, a jelenbe. Csáki Judit arra volt kíváncsi, mi ez az időjáték. Rusznyák Gábor, aki nem először, de nem újrarendezte a Három nővért, elmondta, mindig az „itt és most”-ban, a jelenidejűségben gondolkodik. (Ínyenceknek érdekes adalék, hogy helyi érdekű utalás az előadás elején hallható bejátszás, ami egy miskolci előadás részlete.) Két dolog vezette: az egyik Csehov, hiszen a darabban folyamatosan arról beszélnek, milyen jó lesz két-háromszáz év múlva – amit valljuk be, nem tapasztalunk saját bőrünkön –, kizárólag egy utópiára építenek, abban pedig biztos volt, hogyan, milyen képpel zárul az előadás.

Az adott felvonás idejéhez korban passzoló zene mellett a hangoknak, zajoknak is fontos szerepe van az előadásban. Ezekről az elhunyt Prozorov papa jelenlétét mutató baljós neszekről Rusznyák elmondta, mindig oda kerültek, ahova Csehov szünetet írt. Az előadásra nagyon kell figyelni, és nem azért, mert nem artikulálnak eléggé a színészek: a rendező, mint kiderült, direkt játszott a színészi hangerővel, az egymásra beszéléssel, a látszólag a semmiből érkező, semmihez nem kapcsolódó mondatokkal, hiszen a színházon kívül, a valódi életben is így folynak a beszélgetések.

Rusznyák ezúttal alig írt át vagy hozzá a drámaszöveghez. „Csehov olyan, mint a mosógépnek a tisztítóprogram” – fogalmazott a rendező, Balogh Gyula kritikus kérdésére pedig elmondta, egyáltalán nem volt egyszerű kibontani ezeket az egyébként egyszerű emberi viszonyokat.

Három nővér – Miskolci Nemzeti Színház (fotó: Éder Vera)

A kritikusokat foglalkoztatta a darabot – de nem az előadást – lezáró gesztus: mi történik a sínek mellett álló nővérekkel a sebesen robogó vonat érkezése után, a sötétben. Erre különböző megfejtéseket adtak, és mint a színészektől kiderült, az előadás-feldolgozó foglalkozásokon a középiskolások körében sem egyértelmű a meghalnak-nem halnak meg szavazatok aránya. (Nem leszünk poéngyilkosak, nem áruljuk el a rendezői megfejtést.)

A színészek is bevonódtak a beszélgetésbe: Csáki arra volt kíváncsi, milyen volt próbálni, Stuber Andrea pedig az iránt érdeklődött, hogy a felvonásokhoz tartozó más-más kor, következésképp más-más jelmez, frizura mennyiben töri meg és építi tovább a karaktert. A Szaljonijt játszó Simon Zoltán Csehovról mint izgalmas feladatról és kihívásról beszélt, a Mását alakító Czakó Julianna pedig azt mondta el, hogy a külsőhöz tartozó ruha, tánc milyen mankót jelent a színésznek ahhoz, hogy a karaktert gazdagítva másféle létezést mutasson meg. Van egy kiemelt tér, ahonnan a közönségnek vallanak a színészek, Czakó Julianna viszont kvázi-párbeszédbe is kerül velük. Sőt, mint megtudtuk, a középiskolások jóval szabadabban kezelik a helyzetet, így akár valós dialógus is kialakulhat ebből az alapvetően inkább csőbe húzós szituációból. Szó esett Natasa utálatos voltáról, arról, hogy egyre közönségesebb lesz-e, vagy épp ellenkezőleg: egyre kifinomultabban él hatalmával – a kritikusok, Csáki, Stuber és Zappe László ebben is eltérő álláspontot fogalmaztak meg.

Három nővér – Miskolci Nemzeti Színház (fotó: Éder Vera)

A miskolci nézők aktívan nyilvánítanak véleményt, ezt már többször tapasztaltuk a Kritikus órákon, és ez most sem történt másképp. Egyikőjüket izgatta a zárókép, a cirill betűs állomásfeliratok – különösen a Miskolc állomásjelzés – miatt tette fel a kérdést, hogy van-e áthallás Borsod és a boldogtalanság között, de Rusznyák ezt a felvetést elhárította, a hangulatot jóval általánosabbnak és univerzálisabbnak gondolja. Érdekes módon ez a kritikusokat, Turbuly Lillát és Urbán Balázst is foglalkoztatta, de más oldalról: azt emelték ki pozitívumként, hogy a Miskolci Nemzeti Színház előadásai hangsúlyosan vonják be, szólítják meg a közönséget. Ezt csak erősítette egy másik néző, aki úgy fogalmazott: ez a Három nővér modern, de érthető. „Isteni volt, vettem a lapot” – fűzte még hozzá.

Reklámok

Posted in Egyéb | Címkézve: , | Leave a Comment »

Amikor alánk jön a történelem – Kritikus óra Miskolcon, a Jóembert keresünk után

Posted by papptimea - 2018. december 15.

A Kritikus óra a Színházi Kritikusok Céhének beszélgetéssorozata, amelynek keretében azelőadások után, egy-egy kritikus vezetésével a nézők az előadás alkotóival és színészeivel beszélgethetnek. A Miskolci Nemzeti Színházban, a Jóembert keresünk után Csáki Judit vezette a beszélgetést. Egy 165 perces Brecht-példázat este 7-kor kezdődő előadása után valószínűleg kevés hardcore rajongó van, aki még meghallgat egy beszélgetést, de Miskolcon akadnak ilyenek. 

Jóember keresünk – Miskolci Nemzeti Színház (fotó: Éder Vera)

Csáki Judit Béres Attilát először a darabválasztásról kérdezte – a rendezőt érdeklő történet mellett az indoklás egy név volt: Láng Annamária, aki Sen Te és Sui Ta szerepeit játszotta –, majd az áthangszerelt Dessau-dalok és a József Attila-vendégszövegek kerültek szóba. Ezt követően a tézisdarab jóembert kereső isteneiről beszélgettek, arról, hogy lúzerek-e, akik maguk is hiteltelenül biztatják Sen Tét a jóságra, vagy épp csak azért tűnnek annak, mert fiatalon, idealistán, tapasztalatlanul érkeznek; illetve Su Fu karakterét illetően arról, hogy a borbély azért jó-e, mert anyagilag megengedheti ezt magának, vagy azért, mert ezzel is jelzi, megszállottan vár Sen Tére, nem tudja elengedni a lányt. A válaszok mindkét kérdésben eltértek, ami csak Brechtet igazolta, aki a darab végén maga kéri nézőit a kulcs megtalálására, ugyanakkor abban megegyezett kritikus, rendező és a színészek is, hogy nem csupán az alakítás, hanem a nézői attitűd is számít a megfejtésben.

Az előadást december 7-én mutatták be, a 14-i a harmadik volt a sorban. Láng Annamáriát arról faggatta Csáki Judit, hogy mi a legnehezebb a kettős alakításban, hogyan lép benne párbeszédbe Sen Te és Sui Ta. A színésznő elmondta, nem nehézség, inkább izgalmas feladat figyelni a belső hangokra, és még úgy érzi, a folyamat elején jár.

Jóember keresünk – Miskolci nemzeti Színház (fotó: Éder Vera)

A beszélgetés érintette a próbafolyamat alakulását, azt,ahogyan a főszereplő köré rendeződött a történet; a kimerevített, hangsúlyospillanatokat és fontos mondatokat, amelyeket Béres mindenképp szeretett volna kiemelni,hogy eljussanak a nézőkhöz, valamint a már említett nézői attitűd kapcsán a megalkuvás, az önzetlenség, a párbeszédképesség vagy -képtelenség jelenleg is aktuális kérdéseit.

„Félelmetesen mai szöveg” – jegyezte meg Turbuly Lilla kritikus,aki a díszletről, a térszervezésről kérdezte Béres Attilát. A válaszból kiderült, a miskolci közönség számára egyértelműen beazonosítható helyszín CzieglerBalázs díszlete – egy nézői közbevetésből kiderült, az egykori diósgyőri Lenin Kohászati Műveket idézi meg –, a konténerek pedig a rendező ötletére, a Városligetben felépített konténerváros inspirációjára kerültek színpadra. Szintén Béres ötlete volt az a műanyag flakon, amit Vang vízárus, azaz Varga Zoltán eltört karjára húztak. Mint a beszélgetés résztvevői megtudták, ez a szakirodalomban a homelessgipsz megnevezést kapta.

Jóember keresünk – Miskolci nemzeti Színház (fotó: Éder Vera)

Csáki szerint az előadás egyértelműen megszólítja a nézőt, és arra ösztönzi, ne fekete-fehérben lássa a világot, ami csak erősíti Béres szándékát. A rendező ugyanis elmondta, számára a 21. században az a legborzasztóbb, hogy a kommunikáció már nem egymás meghallgatásáról szól, hanem a szelektív figyelemről. Arról, hogy csak azt halljuk meg, amit akarunk, amiből hasznunk van.

Posted in Egyéb | Címkézve: , , , , | Leave a Comment »