Színházi Kritikusok Céhe

A színikritikusok szakmai szervezetének honlapja

A céh története (Nánay István írása)

Az önálló szervezeti egységbe tömörült színikritikusok több mint harminc éve hol szorosabb, hol lazább formában tartoznak a színházművészeket összefogó szövetséghez, illetve társasághoz.

A kezdetek 1968-hoz – egyfelől Csehszlovákia lerohanásának, a párizsi diákmegmozdulások, a szuezi és kubai válság, másfelől a szoros tervutasításos modellt felváltó új gazdasági mechanizmus bevezetésének esztendejéhez –, illetve 1973-hoz – e gazdasági szisztéma kényszerű visszavonásának, s az ezzel együtt járó ideológiai-politikai megszorítások évéhez – nyúlnak vissza.

A színházkritikusok – mint minden újságíró – a Magyar Újságírók Országos Szövetségének (MÚOSZ), ezen belül pedig a Kulturális Szakosztálynak a tagjai voltak.

Hosszú idő után, 1968 októberében jelent meg ismét szakfolyóirat, ez volt a máig élő SZÍNHÁZ, amelynek főszerkesztője a párton kívüli, de kormány-, és pártkörökben is nagy elismertséggel rendelkező Boldizsár Iván lett, a tényleges lapirányítást végző főszerkesztő-helyettes pedig Csabainé Török Mária. Az akkori sajtószabályozás értelmében önálló és független lap nem létezhetett, tehát e folyóirat mögött is kellett állnia egy szervezetnek vagy intézménynek, amely felelősségre vonás terhe mellett garantálja az orgánum eszmei, ideológiai és politikai szempontból kifogástalan működését. E célra a Művelődési Minisztériumtól minden tekintetben függő társadalmi szervezetet, a Magyar Színházművészek Szövetségét jelölték ki.

A Szövetség nem szívesen vállalta a feladatot, ugyanis a vezetőség és a közgyűlés egyaránt annak a véleményének adott hangot, hogy a kritikusok nem tartozhatnak abba a szervezetbe, amely az alkotó színházművészeket tömöríti, hiszen az alkotók és a kritikusok funkciója, érdekei épp ellentétesek. A felsőbb utasítással szembeni ellenállásuk persze nem tarthatott sokáig, s a SZÍNHÁZ második számától kezdve már ez olvasható: A Színházművészeti Szövetség folyóirata. Azóta megváltozott a Szövetség is, a SZÍNHÁZ is, a folyóirat hivatalosan, illetve formálisan ma is a szövetség jogutódjáé.

A Szövetség feltételei között első helyen az szerepelt: ha övé a lap kiadásának felelőssége, akkor jogosan tart igényt arra, hogy megszabja, de legalábbis ellenőrizze, mi kerül a folyóiratba. Ezt a követelést a SZÍNHÁZ szerkesztői kategorikusan és következetesen visszautasították, emiatt állandósult a feszültség a két fél között. A folyóirat kialakította a maga szerzői körét, amely rangos, befutott irodalom-, és színibírálókat, esztétákat épp úgy magában foglalt, mint a színházművészetet nem elsősorban az irodalom felől értelmező, fiatal kritikusokat. A lap igen gyorsan kialakította karakterét, s mindenekelőtt a véleményalkotás függetlenségét igyekezett érvényesíteni. Ez azt jelentette, hogy a megjelent írások java része nem, vagy nem feltétlenül követte a hivatalos megítélés, a megszokott kánon elvárásait. Az ebből adódó elégedetlenségének a Szövetség minden lehetséges fórumon hangot adott, elsősorban az elnökségi üléseken, illetve közgyűléseken.

1973-ra a helyzet kritikussá vált, amit Aczél György utasítására úgy próbáltak feloldani, hogy a színházkritikusokat testületileg a szövetség körébe utalták, azaz szorosabb felügyelet alá igyekeztek őket vonni. Ennek módja az volt, hogy az év első hónapjaiban a Szövetségen belül új tagozatot alakíttattak, a kritikusokét. A Szövetség soros közgyűlésén Kazimír Károly elnök beszédében sajátos kettősség jelent meg: egyfelől változatlanul ostorozta a kritikusokat, mindenekelőtt a SZÍNHÁZ-at, hogy nem segítik konstruktívan az alkotókat a szocialista színházművészet kiteljesítésért folytatott harcukban, másfelől üdvözölte a kritikus tagozat megalakulásának tényét, s abbeli reményének adott hangot, hogy ezután harmonikusabbá válik a kritika és a színház viszonya.

A színházkritikusi tagozat első vezetője Molnár Gál Péter lett, aki meg sem kísérelte, hogy a mintegy háromtucatnyi tagból valódi, közös célokat kitűző és azok megvalósításáért együtt munkálkodni képes közösség alakuljon. A tagozat működése éppen olyan formális volt, mint a Szövetség többi tagozatáé. A kritikusok pedig párhuzamosan két szervezethez tartoztak, hiszen a MÚOSZ szakosztályi tagságukat értelemszerűen megtartották.

A tagozat legjelentősebb tevékenységének a rendezői, esetenként a szcenikai vagy a színésztagozattal közös rendezvényeken való részvételt tekinthetjük. Mindenekelőtt a vidéki színházakban tartott előadás-megbeszélő estek érdemelnek említést, amelyeken egy-egy kritikus és rendező (tervező, színész) részvételével arra érdemesnek tartott vagy kijelölt előadásokról folyó vitát tartottak. S persze a különböző színházi találkozókon is részt vettek a kritikus tagozat tagjai. De ezekben az akciókban a kritikusok 1973 előtt is szerepet vállaltak, tehát érdemi változás e téren sem történt.

Az sem hozott döntő fordulatot a tagozat életében, hogy az 1976-os tisztújítást követően Molnár Gál Pétert Koltai Tamás váltotta fel. Bár az, hogy a SZÍNHÁZ impresszumából kikerült a szövetség neve, s 1976 júniusától mint „Színházművészeti, elméleti és kritikai folyóirat” határozta meg önmagát, jól jelzi: az új vezető nem gyengítette, hanem fokozta a kritika és alkotók közötti feszültséget. Idő közben a vidéki színházakban tartott vitaestek ellaposodtak, majd megszűntek, viszont kezdett kialakulni az országos színházi találkozók új formája, s ebben a kritikusoknak is nagyobb szerep jutott.

A tagozat évente legalább egyszer rendezett tematikus vitát, ezek során vagy egy-egy elméleti, illetve kultúrpolitikai jelenséget, vagy a kritika belső, szakmai kérdéseit beszéltek meg. Gyakran volt vendég a kulturális kormányzat vagy a pártvezetés egy-egy prominens tagja, aki részben háttér-tájékoztatást adott, részben különböző igényeket fogalmazott meg; több esetben került sor a SZÍNHÁZ alapos elemzésére, további perspektívájának kirajzolására; de a kritikusképzés problémáiról, a színházi lapstruktúra alakulásáról, az egyes lapformák esetében megfogalmazható és elvárható feladatokról, azok nem teljesülésének okairól szintén többször szó esett.

1989 után sokáig változatlan maradt a szövetség belső struktúrája, s így a tagozat rendszer is. Ugyanakkor a lapstruktúra jelentősen változott, új színházi újságok születtek (Criticai Lapok, Színházi Élet, Rivalda, Ellenfény, majd Zsöllye stb.), mások elhaltak (mindenekelőtt a Film, Színház, Muzsika), felbomlottak a központi lapkiadó vállalatok, az újságok, így a színházi lapok is kényszerűen kikerültek a piacra. Ez a kritikustársadalmat is érzékenyen érintette, ám ennek a tagozat életében semmi nyoma nem volt. Hacsak az nem, hogy 1990 januárjától a SZÍNHÁZ ismét a Szövetség lapja lett, tehát az új gazdasági és politikai szituáció kikényszerítette az egymással szemben érzett fenntartások félretételét, és felerősítette az egymásra utaltság parancsát.

Amikor a Színházművészeti Szövetségnek szembe kellett néznie az új törvényi helyzettel, amely a hozzá hasonló társadalmi szervezetek működését szabályozta, a kritikusoknak is lépniük kellett. Megszűnt a Szövetség, a tagozatokból önálló jogi személyként funkcionáló új társasági formációk születtek, és ezeket mintegy maga alá gyűjtve, ernyőszervként jött létre a Magyar Színházi Társaság.

Felmerült a kérdés: a kritikusok milyen utat válasszanak. Legyenek teljesen önállóak, függetlenedjenek, váljanak le a Társaságról, vagy hozzák létre ők is a többi tagozatéhoz hasonló szervezetüket, s változatlanul a Társasághoz tartozó tagegyesületek egyikeként működjenek tovább. A kérdés természetesen a másik oldalról is megfogalmazódott: kellenek-e a színháziaknak továbbra is a kritikusok? Az akkori politikai konstellációban mindkét fél úgy döntött: folytassák együtt.

Így 1997. május 26-án megalakult a Színházi Kritikusok Céhe, az egyesületet a bíróság október 15-i dátummal jegyezte be. Első elnöke Nánay István lett, aki két év után lemondott. Helyére az 1999. február 11-i közgyűlés Szűcs Katalint választotta meg, aki tíz évig vezette a céhet – lemondásáig. A tagság a 2009. szeptember 23-ai közgyűlésen Tompa Andreát választotta meg elnöknek.

 
%d blogger ezt kedveli: