Színházi Kritikusok Céhe

A színikritikusok szakmai szervezetének honlapja

Színikritikusok a Színházak éjszakáján

Posted by jt - 2016. október 3.

Idén a Színházi Kritikusok Céhe is csatlakozott a Színházak éjszakája rendezvényhez. A Jurányi Házban tartott „Ön kritikus? – játék a nézőtéren másfél órában” című estünk színészek, nézők és kritikusok részvételével zajlott, Markó Róbert rendezésében. Bozó Andrea, Nagypál Gábor, Némedi Árpád és Simkó Katalin közreműködtek, eljátszva kritikát, kritikust, mindent.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Némedi Árpád, Simkó Katalin, Bozó Andrea és Nagypál Gábor

Az alábbi összeállítás a Miért/hogyan lettünk színikritikusok? – vallomások hallomásból  elnevezésű  programpont alapanyagául szolgált. Céhtagjaink így válaszoltak a kérdésre:

 

Azért lettem kritikus, hogy senkinek ne kelljen magyarázkodnom, miért megyek folyton színházba, és miért nézem meg némelyik előadást többször is.

Amikor egy napilap kultúrrovatából a Film Színház Muzsikához kerültem, állandóan filmkritikákat írattak velem. Mindent elkövettem, hogy inkább színházzal foglalkozhassam. Lehetséges, hogy ha annak idején folyton színházi előadásokat osztanak rám, akkor ma filmkritikus lennék?

A színházba járásra nagyapám szoktatott rá: minden előadás után megbeszéltük a látottakat, tízéves koromtól pedig mindig le is íratta velem élményeimet. Mire egyetemista lettem, meggyőződésemmé vált, hogy egy jó előadás rengeteg fontos dolgot tud elmondani életünkről; a színikritika dolga ezt tudatosítani másokban is.

Az ágy után a fürdőkádban szerettem leginkább olvasni. A középiskolai tanáromtól kaptam egy lapot, azt írta rajta: „Színház 1998. március. Posztmodern” Szállóigém lett: „nevezhetnénk akár krumplisalátának is”. Kihűlt a víz.

Bozo_Simko.jpg

Bölcsészként egy színháztudományi szemináriumon vendégeskedve ért a megvilágosodás, hogy színházi kritikákban fontos dolgokról lehet elmélkedni. Az egyetem elvégzése után körülbelül hét év kellett, hogy vegyem a bátorságot, és tényleg elkezdjek publikálni, és még három rájönni, hogy a legfontosabb, amiről elmélkednem kell, az mégiscsak az előadás.

Szerelemből lettem színikritikus. Annyit ültem annó a szerelmemmel színházban, hogy már nem tudtam nem írni róla.

Tinédzserként azt hittem, hogy a színház poros, unalmas, múzeumi. Aztán eljutottam a Stúdió K, majd a Krétakör előadásaira, amitől hirtelen azt éreztem, hogy a színház végre nekem szól, megdöbbent, felkavar. És majd’ leestem a székről a kocsmában, annyira jó volt beszélgetni az előadásokról. És ezt akartam kritikusként, hogy majd leessek a székről.

Kritikus igazából véletlenül lettem: amikor 1976 őszén a Kritikához kerültem, Nádra Vali, aki a színházi cikkekkel foglalkozott, megkért, hogy írjak. Én meg rákaptam. A színházra viszont kiskamasz koromban Hódmezővásárhelyen kaptam rá, ahol nem volt színház. Rádióközvetítéseket hallgattam. De ezeknél is nagyobb benyomást tett rám a háború előtti Színházi Élet, amelynek számait a szomszédunknál találtam. Benne volt a Hat szerep keres egy szerzőt. Tizenegy évesen nagyon érdekelt. A művelődési házban – azóta megkapta Bessenyei Ferenc nevét – színházi vendégjátékot is láttam, a Madách előadásában az Egy pohár vizet – de Gábor Miklós nélkül. Aztán a József Attila Gimnáziumban félárú bérletet lehetett venni a Nemzetibe. Így láttam Tímár Józseffel Az ügynök halálát. Ehhez már csak Szinetár Miklós Petőfi Színháza és Ádám Ottó Madácha kellett.

Az egyetem véget ért, diplomákkal a zsebemben belefutottam a Hajónapló Műhely hirdetésébe, ahol színház és kritika iránt érdeklődőket kerestek. Írtam valamit, kiválasztottak, jártam, beszélgettünk, gondolkoztunk, írtam, szerettem, aztán azt mondták, írjak az Ellenfénynek, aztán máshová is. Munka mellett – melynek a színházhoz igen limitált köze volt és van – a vállalható feladatok száma mindig limitált volt, így lett eleinte több írás, aztán kevesebb.

Szép stúdium az ószláv nyelvészet, de még vonzóbb volt a lehetőség: próbákra járni egy közeli színházban. Maga a híres-neves főszereplő toborzott érdeklődőket a bölcsészkaron. S ha már végigültem két hetet, írtam az előadásról kritikát is. A legelsőt. Vizsgaidőszakban jelent meg, egy vidéki folyóiratban. Az ószláv is összejött kettesre.

Csak.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Azért lettem kritikus, mert tehetségtelennek találtam magam a művészléthez, és jobbnak láttam kritizálni azt, amit magam cselekedni amúgy se tudnék. Ja, nem, bocs, megfertőzte az agyamat bizonyos művészkörök sztereotip kritikusképe. Az igazság az, hogy soha nem is akartam művész lenni: rendező, koreográfus, előadó-művész semmiképp. A művészetről, a színházról, táncról, előadásokról gondolkodni, párbeszédet folytatni, érvelni és akár saját érveimet is megcáfolva tovább elmélkedni róluk viszont már éretlen gimnazista fejjel is szerettem – később a lételememmé vált.

Színháztudomány szakos voltam, és az utolsó év első félévében szakmai gyakorlatot kellett választani. Nem igazán voltak művészi ambícióim, úgyhogy nem akartam színházakhoz jelentkezni. Arra gondoltam, hogy írni valamennyire tudok, úgyhogy jelentkeztem a Revizorhoz. Meglepően gyorsan vált otthonossá a terep, úgyhogy itt ragadtam. Már elképzelni se tudnék mást, mondjuk nem is értek semmi máshoz.

Nekem Koltai Tamás volt „a” kritikus. Fiatal koromban rajongtam érte, mint egy popsztárért: kivágtam a cikkeit, hallgattam rádiós elemzéseit. Tőle tanultam meg, hogy egy színházi kritika lehet szórakoztató, miközben felkészült, érvelő, okos. És persze szenvedélyes. Miatta lettem kritikus, s nála, a Színházban jelent meg az első komoly színházi írásom.

Mint annyi más jó (és persze nem csak), ami az életemben történt, ebben is a véletlen volt a főszereplő. Teljesen tanácstalan voltam, hogy mit kezdjek az életemmel, ott akartam hagyni a hivatalnoki munkahelyem. Nyaraltam épp a Balaton partján, és az Élet és irodalomban azt hirdették, hogy indul egy színikritikusképző műhely. Akkoriban alig jártam színházba.

Korszerűtlen ember lehetek, mert az általam nagyrabecsült, manapság gyakran lesajnált nagy kritikus, Mátrai-Betegh Béla példája inspirált.

Meghirdették a színikritikusi képzést; behívtak elbeszélgetésre. Kiderült: nem teljesítettem a feltételeket, mivel nem küldtem kritikát. Azután egy előadásról kezdtünk beszélgetni. Gondoltam, itt a lehetőség pótolni a vitriolt. De felvételiztetőim egyike nem mutatott érdeklődést, másikuk viszont a darab fontos közreműködője volt… Tiszta sornak tűnt: esélyem sincs viszontlátni az intézményt. Két hét múlva megjött az értesítés: felvettek.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

A Kamrában történt: előadás után beszédbe elegyedtem valakivel, mint később kiderült, egy idősebb kritikussal, Zala Szilárddal. A színházról beszélgettünk szenvedélyesen, mi másról, aztán egyszer csak megkérdezte, hogy volna-e kedvem arról írni, amit láttunk. Megírtam, elküldtem neki, ő hümmögött és biztatott. Azóta írok. Közben persze minden és mindenki változott, kivéve talán azt, hogy ma is ugyanolyan izgatottan várom, hogy elkezdődjön az előadás. És beismerem: néha a végét is nagyon várom.

18 év Népművelési Intézet után 400 napot töltöttem a pécsi egyetemen. Aztán fölmondtam. Az akkor induló Első kézből című lap rovatvezetője, ismerve rendezői, szerzői és zsűrizési gyakorlatomat, megkért, hogy számoljak be egy-egy előadásról. Akkoriban fizettek a cikkeimért. Ez kicsi pénz, de nagy segítség volt, hisz nehezen éltünk. Így kezdődött.

Szigorú szó ez a színikritikus: sziszeg és berreg – néha komolyan megijedek tőle. De írni jó. És ülni a nézőtér – többnyire – sötétjében még jobb: ennél szebb és főleg aktívabb passzivitás szerintem nem  létezik. Közben meg ott van az a szemérmes, iróniával takargatott feltételezés, hogy az ember hátha hozzájárul az értéshez, a megértéshez – és még rögzíti is a rögzíthetetlent. Micsoda képtelenség.

Színészni, rendezni? Jaj, dehogy! Nézni? Naná! Színháziújságírni? Én?! (Miközben minden vágy ez.) Az internet hajnala: kiskosztüm, mítingek és exceltáblák vs. színházi fórumok. Stuber Andrea naplóíró és Miss Marple: „Nem próbálnád meg?” Úristen. De. Jó. Írjál még. Írok. Azóta. Hát így.

Ha úgy érzed, hogy a játszók és közötted megbonthatatlan a kapcsolat, a látottak a zsigereidig hatolnak, önkéntelenül is elkezded boncolgatni az okokat. Feltámad benned a vágy, hogy szavakba öntve megőrizd a pillanatot. Ebből lesz a kritika. Sok ilyenből pedig a kritikus. S ha nem jön létre a kapcsolat, abból születik a nemszeretem kritika és a gonosz kritikus.

Azt vettem észre, hogy jól esik írni-beszélni színházról: beleizzadok, fizikai tüneteket produkálok. Ilyesmi lehet a flow. Példaképeim is vannak, akikre jó volna hasonlítani. Meg különbözni tőlük. Azt hiszem, a kritikus társadalmi megvetettsége ellenére én valamifajta tiszteletet érzek a kritikuslét iránt és majdnem mindennél jobban szeretnék jó lenni benne.

Versmondástól a gimnáziumi szerepléseken keresztül eljutottam az amatőr színjátszó csoport vezetéséig, és beleszagoltam a (fél)hivatásos színház légkörébe is. Mégsem színházi hivatást választottam. Második diplomám megszerzése után a Színház folyóirat írásokat kért tőlem, s ez eldöntötte sorsomat: pályát módosítottam, és kritikus lettem.

A miértre csak nagyon hosszan tudnék válaszolni. A hogyanról röviden csak annyit, hogy a nyolcvanas évek elején bekerültem egy kulturális folyóirat szerkesztőségébe, ahol is, többek között a film- és színházi rovatokban kezdtem dolgozni. Azóta írok rendszeresen színikritikát.

Mindig is szerettem a körülöttem lévő világot figyelni: milyen szabályok és motivációk alapján működik a rend vagy a káosz. Amikor gyerekként kempingszéken ücsörögve néztük a vajdasági tanyaszínház előadásait, az maga volt a varázslat. A szerbiai bombázások alatt az újvidéki színház alagsorában tizedmagammal Mrozeket és Beckettet nézni több volt, mint közösségi összetartás vagy a valóságot megszépítő erő. Később, amikor Szegeden irodalomelméleti érdeklődésem legéletszerűbb anyagára találtam rá a régi zsinagóga falai közt játszott alternatív előadásokban, valójában a „menni vagy maradni” kérdéskörét elemeztem. Színházat nézni (ön)reflexió és pszichológia, kritikát írni róla egy lehetséges lenyomata annak, hogy éppen hol és hová tartunk.

Reklámok

Sorry, the comment form is closed at this time.

 
%d blogger ezt kedveli: